A keresztem

Mindig is írni szerettem volna.
Ez a szenvedélyem 12 éves koromban kezdődött, egy kis vonalas füzet lapjain. Emlékszem, akkoriban hatalmas, ronda folyóírással írtam, utána gyorsan áttértem a nyomtatott betükre, így olvashatóbb lett.
Abban az időben igazi Star Wars fan voltam, ezért ez volt az első témám. Csak írtam, és írtam, folyamatosan. Nem lett nagy sztori, de jól esett folytatni. Mindenhová magammal vittem azt a füzetet, az jelentette számomra a világot.
Később ugyanazzal a világgal, de más történettel rukkoltam elő. Akkor jöttem rá, hogy szeretek női főszereplőket használni, úgy szerepeltetni őket, mintha Lara Croft lenne a Tomb Raiderből. Ez talán arra utal, hogy legbelül szívesen lennék egy magabiztos, kőkemény nő, ami hát eléggé távol áll tőlem.
Mindegy is, nőként jobban bele tudom élni magam, ha női szereplőkkel játszathatom el a történeteimet. Legalábbis régen így volt, sokat alkottam, bár azok is gyerekesek voltak, révén hogy még az voltam.
Azóta felnőtt fejjel beszürkültem, már nem úgy forgatom a tollat, ahogy kéne.
Ezért döntöttem úgy, hogy mostantól újra bele vetem magam a sűrűjébe, és írni fogok.
Hiába voltam lusta hozzá, a fejemben folyamatosan zaklatnak az ötletek, és nem hagynak nyugtot nekem.
Folyton csak rájuk gondolok, de amikor írásra erőltetem magam, akkor üres marad a papír, nem telnek be az oldalak úgy, ahogy szeretném.
Már nem bírom tovább, lassan beleőrülök az álmaimba, és függönyként vetül elém az alkotott világom, eltakarva a valódit.
Már csak az álmaimban élek, az üres, lelketlen porhüvelyem meg céltalanul bóklászik.
Szomorú, de ez van.
Olyan érzés, mintha fulladoznék.