A porszem
A porszem
Azt kérdezed, hogy vagyok? Mi van velem? Hogy s mint?
Csak mosolyogva fogadom ezeket, miközben belülről haldoklom.
A lelkem, amit annak idején egy fénylényként képzeltem el, most az élet súlya alatt megroppant és otthagyták a sarokban megrohadni.
Eleinte próbáltam ápolni, de annyi fájdalom után, amit eddig kapott, többet már nem képes elviselni. Ahogy én se.
Már csak egy emberi szemétdombnak érzem magam, akit hagyott elposhadni az emberi társadalom. Eleinte meg volt a törődés részükről, engedelmességre tanítottak és észrevétlenül egy keretbe kényszerítettek.
Színlelt boldogsággal tekintettem a külvilágra, mintha mindenhol csoda várna.
Elhittem, hogy "ez" én vagyok. Ilyen egy naív gyerek, akinek megfelelési kényszere van, és bármilyen jelmezt magára ölt azért, hogy minden jó legyen.
De megsúgom, később sem lesz jobb. A keret rászorul a nyakadra, és megfulladsz. Ez a helyzet.
Észreveszed, hogy sose voltál boldog, nem nevettél jóízzel és nem is fogsz.
Amikor szembesültem ezzel a ténnyel és elkezdtem igazán őszinte lenni magamhoz és másokhoz, először az életemben igazán boldognak éreztem magam.
Felszabadult voltam és örömteli, kész arra, hogy megmutassam magam a világnak.
De a világ nemet mondott.
Egyszer még elviseli az ember, de ha folyton ezt a választ kapod, megtörsz.
A testem még mozog, jelzi, hogy élek, de a lelkem kopár.
Mondták nekem, hogy meséljek valami újat.
Az életem egy unalmas porszem a sivatagban.
Nincs mit mondanom, többé már nem.
Múlthéten elutasítottak az álommelóból. Ez még önmagában semmiség lenne, már hozzászoktam.
Azonban amikor nyilvánvalóvá válik, hogy bunda volt, az hihetetlenül fáj.
Semminek érzem magam. Olyannak, akire nincs is szükség, mégis elszívja a levegőt a többiek elől.
Igazából arra vágyom, hogy megismerjenek és elfogadjanak.
Hangosan üvöltök a tömegben, de nem hallanak. Nem fordulnak felém.
Régen mindent akartam, ma már semmit. Halkan motyogom, hogy elég volt. Ez még semmi, akkor jön a baj, ha komolyan is gondolják. Nem látsz kiutat, mindenhol a rosszat látod, és csak a fényre vársz, hogy felszabadítson.
Amikor minden összeomlik körülötted, a gondolataid válnak a legnagyobb ellenségeiddé.
Mocorognak, űznek, később pedig bekebeleznek és már csak rimánkodsz a megváltásért.
Eddig sírtam, de már csak vért könnyezek. Úgy érzem, elvesztettem minden reményemet, nincs erő, ami kimozdíthatna ebből a mocsárból, amibe beleragadtam, de már ez sem izgat.
Ismerős ez a hely, az érzelmeim hullámvasútján gyakran meglátogattam már, és rengeteget időztem itt. A test leáll, a lélek sorvad, de nem veszed észre. El vagy foglalva az önsajnálattal, ezért vak vagy a megoldásra.
Mindig van megoldás, a józan ész tudja ezt, de a sötét gondolatok megőrítenek, és csak fejvesztve menekülnél. De nem megy.
Pedig van kiút, egy boldogsággal teli vég, bár még nem látom, tudom hogy ott van valahol.
Néha nehéz felállni és tovább menni, miután annyiszor elgáncsoltak, de még ha nemet is mondanak a létezésemre, akkor is itt vagyok. Itt élek, mozgok, szeretek, utálok, rohanok, támadok vagy védekezem. Mert ezt jelenti embernek lenni, sok rosszat kapunk még a sorstól, de sajnos elfelejtjük meglátni ezek mellett a jót.
Ha annyi rossz van, kell lennie melette jónak is, nem igaz?
Most ez az én utolsó reményem.