Elnyomott emlékek

Régebben elnyomtak.
Mondhatnám, hogy ilyenek a gyerekek, de itt az a probléma, hogy a felnőttek is tudnak kárt okozni a gyermeki lélekben. Talán többet is, mint gondolnák. 
Hiszen naív gyerekként felnézel az idősebbre, és bármit mond, mindig igaza van, és kész. Nincs apelláta.
Így gondoljuk.

Egy tanárnak nem az a dolga, hogy kihozza a gyermekből a legjobbat?
Az lenne, de ehelyett elnyomja, egy keretbe kényszeríti. Ha helyeselsz, akkor jó vagy, ha nem, akkor egy kitaszított, megregulázásra váró rab. Közben mosolyogva mondják, hogy csak a legjobbat akarják neked.
Elmesélem az én történetemet.
Nem énekelhettem, amikor akartam. Nem rajzolgathattam, amikor szerettem volna. Amikor sírtam, le lettem szídva és a tanár hideg vizet öntött rám, hogy abba hagyjam.
Eddig szeretettel gondoltam rájuk. Igazat adtam nekik, hisz felnőttek, ők biztos jobban tudják.
Viszont egy nap, felnőtt fejjel eszembe jutottak ezek az emlékek... és nem tetszettek. Elborzadtam, hogy ennyi mindent meg lehetett csinálni velem, és hagytam. Nem lázadtam, szorgalmas gyerekként tűrtem.
Ha a mostani gondolkodásmódommal visszautazhatnék azokba az időkbe, nem lennék jó gyerek. Sőt, ha lehet, én lennék a legrosszabb az összes kölyök közül... és ráadásul élvezném is.

De sajnos ezt nem lehet, és a bosszú sem jó tanácsadó.
Már legalább értem, miért lettem ennyire elcseszett.
Rám erőltették azt amit nem akartam.