Helyzetjelentés

Itt vagyok, búsan, egyedül, ahelyett, hogy máshol lennék.
Igen, lebetegedtem, ezért is mellőznöm kell a társasági életet, mivel
1. Nem kéne lefertőzni az embereket.
2. Az állapotom csak rosszabbodna, ha kint a hidegben andalognék a haverokkal.

Szóval ez van, itthon vagyok, iszom a fokhagymás citromos teát és reménykedem, hogy hamar talpraállok.
Múlt évben is így kezdődött. Egy kis tüsszögés és torokfájás, utána már beszélni sem tudtam. Két hónapig visszajáró vendég voltam a dokimnál, és még az antibiotikum se működött. Legszivesebben nem is használtam volna, úgyis később én látom kárát, hiszen lehet, hogy egy kis köhögéssel indul, de ha telepakoljuk ilyen gyógyszerekkel a szervezetet, könnyen rezisztensé válhat a kis dög, aztán meg a jól bevált módszerek sem működnek. Mutálódik a baktérium és a vírus, sokkal ellenállóbbá válik, és nagyon nehéz már kiűzni a szervezetből. Borzasztó.
Nem szeretem az olyan dokikat, akik ész nélkül írják fel az ilyen gyógyszereket, ennyi erővel utánfutóról is dobálhatnál, hogy itt van, nesze, váljék egészségedre!
Nem, csak rosszabb lesz tőle! Ezért kerülöm a dokikat, vagy ellenkezem az antibiotikum ellen.

Ezen kívül sok érzés dúl bennem. Szeretnék egyedül is lenni, de azért jó lenne már valaki. Szóval most visszatértem a netes társkeresés harcmezejére, és meglátjuk, mi lesz. Persze találtam is egy srácot, aki talán megfelelne, ment az üzenet, most meg várom a választ. Ki mondta, hogy a modern korban nem kezdeményezhet a nő? Világéletemben én voltam a kezdeményező, az irányító ezen a területen, bár sokat nem konyítok hozzá, azért volt egy pár siker élményem. Hátha összejön.
Hogy mi a poén? Simán megtaláltam a facen. Ez egy kicsit creepy, tudom, de már nagyon ritka, hogy ne lehessen valakit fellelni a világhálón. Azon gondolkozom, hogy helyes lenne-e ráírni, hogy -Hé, láttalak a neten, dumcsizhatnánk...
Furcsa, de majd meglátom, mit teszek. Lehet, hogy kisegér leszek, és soha nem írok rá. Furcsa lenne az egész, szóval pihentetem a dolgot.
Megint csak elkapkodnám az egészet, abból meg semmi jó nem sül ki. Miért kell mindig bonyolítanom a dolgokat, csak beforgatom magam.

Könnyebb lenne csak magammal foglalkozni, és ezt a lélektárs dolgot hanyagolni. Robotként élni, mint sokan mások. De vajon megelégednék ennyivel?
Talán mindig lenne egy kis hiány érzetem, hogy mások megházasodnak, gyereket vállalnak, én meg vén satrafa módjára kergetem el a büdös kölköket a gyepemről :D
Vicces elgondolás, de azért ilyesztő is.
Undok vagyok, és már nem is szégyelem. Vajon mikor váltam ilyen kis sündisznóvá? Szúrkálódom, felidegesítem magam, legtöbbször ok nélkül. Pedig látom magam előtt azt az édes, kedves leányzót, aki lehetnék, aki sütit süt, meg ilyenek.
Kívül mosolygok, de belül fortyogok a dühtől.

Talán sportolnom kéne, feszültség levezetés gyanánt. Lehet, de ezt betegen nem lehet kivitelezni. Tapasztalat, csak még jobban lebetegszem tőle. Meg ahhoz jó sportot kéne választanom, amit élvezek. Ha nem élvezettel sportolsz, csak nyűggé válik, és nem is lesz kedved csinálni. Van egyáltalán olyan testedzés, ami élveznék?? Azt hiszem, ezt ki kell tapasztalni előbb.