Prológus
2017.05.13 20:17
Sárkánykor
Üdv a világomban
Prológus
Keserű érzés nehezedett rám, mikor megtudtam, hogy az a férfi, akit mindennél jobban szerettem, elárult.
-Ha annyira menni akarsz, hát menj!
Remegve fordultam el tőle, már a látványa is tőr volt a szívemben.
-Nem tartalak vissza...
-Rosie.
Éreztem, hogy megérinti a vállam, de ösztönösen elhúzódtam.
-Nem! Nem érdekelnek a kifogásaid! Eleget hallgattam már. Csak tünj el, nem akarlak látni!
Szakadt ki belőlem, már nem bírtam türtöztetni magam.
David mögém lépett és át akart ölelni, de kitéptem magam az karjaiból.
-Ezzel nem mész semmire, miért nem fogod már fel!
-Rosie, félreérted a dolgokat...
-Ezen nincs mit félreérteni... Nem értem, miért nem tünsz már el.
Erőt vettem magamon, és végre ránéztem. Látnia kellett, hogy nem török meg, és valóban komolyan gondolom a döntésemet.
A kölyök kutya nézését látva azonban elbizonytalanodtam. Ez az arc annyi emléket ébresztett bennem, hogy könnybe lábadt a szemem. Jókat és rosszakat egyaránt, de ezidáig ez jelentette számomra az életet. Az életet, amit egy szempillantás alatt tönkre zúztak és már csak egyedül heverek a törmelékek között. Hiába van mellettem David, és hiába hagynám, hogy jóvá tegye a tettét, az nem változtatna a tényeken.
Egy dolgot tehettem. Magamra öltöttem a magabiztos, rendíthetetlen szerepemet, még ha belül éppen haldokoltam.
Sose voltam erős, főleg lelkileg nem, és amikor újra megpróbált közeledni felém, tudtam, hogy ideje lépnem valamit, mielőtt olyat tennék, amit később megbánnék.
-Jó! - felkaptam a székemen hagyott kabátomat. - Ha te nem, akkor hát én.
Úgy rontottam ki a szobából, mintha kergetnének, és így is éreztem magam.
Utánam kiáltott, de már nem érdekelt.
A kollégium folyosója tömve volt diákokkal, valósággal át kellett préselnem magam köztük.
Amikor végre kijutottam az épületből, végre hátra mertem nézni. Nem láttam a tömegben, ez egyszerre volt megnyugtató és kiábrándító.
Ebben a pillanatban nem igazán tudtam magamon eligazodni. A zavartságom ellenére is csak egy gondolat lebegett előttem. El innen. Messzire. Bárhova.
A sírás elképesztő erővel folytogatott, alig sikerült visszatartanom a zokogást.
Egy ideig figyeltem a külvilágra, de ahogy egyre jobban zúgott a fejem, abba hagytam. Már nem érdekelt a környezetem. Az egyik gondolatom követte a másikat, szóval már nem is figyeltem, hogy merre tartok.
A kezdeti dühöt és kétségbeesést felváltotta a zsibbadás, mintha egy burokban lennék, ahhol már nem érzek semmit.
Érzéstelenítő a lélek fájdalmára? Tudtam, hogy egyszer véget ér ez az álapot, de ki akartam élvezni.
Fogalmam sincs, mióta róttam az utcákat, a kábulatomból a felkapcsolódó lámpák fényei ébresztettek fel. Meglepődve néztem körül.
-Már ilyen késő lenne?-motyogtam magamban. Kotorászni kezdtem a kabátom zsebeiben a telefonom után. Mindegyiket kiforgattam, dezsebkendőkön és azon az átkozott boritékon kívül mást nem találtam.
-Franc!
Sárkánykor
Üdv a világomban
Prológus
Keserű érzés nehezedett rám, mikor megtudtam, hogy az a férfi, akit mindennél jobban szerettem, elárult.
-Ha annyira menni akarsz, hát menj!
Remegve fordultam el tőle, már a látványa is tőr volt a szívemben.
-Nem tartalak vissza...
-Rosie.
Éreztem, hogy megérinti a vállam, de ösztönösen elhúzódtam.
-Nem! Nem érdekelnek a kifogásaid! Eleget hallgattam már. Csak tünj el, nem akarlak látni!
Szakadt ki belőlem, már nem bírtam türtöztetni magam.
David mögém lépett és át akart ölelni, de kitéptem magam az karjaiból.
-Ezzel nem mész semmire, miért nem fogod már fel!
-Rosie, félreérted a dolgokat...
-Ezen nincs mit félreérteni... Nem értem, miért nem tünsz már el.
Erőt vettem magamon, és végre ránéztem. Látnia kellett, hogy nem török meg, és valóban komolyan gondolom a döntésemet.
A kölyök kutya nézését látva azonban elbizonytalanodtam. Ez az arc annyi emléket ébresztett bennem, hogy könnybe lábadt a szemem. Jókat és rosszakat egyaránt, de ezidáig ez jelentette számomra az életet. Az életet, amit egy szempillantás alatt tönkre zúztak és már csak egyedül heverek a törmelékek között. Hiába van mellettem David, és hiába hagynám, hogy jóvá tegye a tettét, az nem változtatna a tényeken.
Egy dolgot tehettem. Magamra öltöttem a magabiztos, rendíthetetlen szerepemet, még ha belül éppen haldokoltam.
Sose voltam erős, főleg lelkileg nem, és amikor újra megpróbált közeledni felém, tudtam, hogy ideje lépnem valamit, mielőtt olyat tennék, amit később megbánnék.
-Jó! - felkaptam a székemen hagyott kabátomat. - Ha te nem, akkor hát én.
Úgy rontottam ki a szobából, mintha kergetnének, és így is éreztem magam.
Utánam kiáltott, de már nem érdekelt.
A kollégium folyosója tömve volt diákokkal, valósággal át kellett préselnem magam köztük.
Amikor végre kijutottam az épületből, végre hátra mertem nézni. Nem láttam a tömegben, ez egyszerre volt megnyugtató és kiábrándító.
Ebben a pillanatban nem igazán tudtam magamon eligazodni. A zavartságom ellenére is csak egy gondolat lebegett előttem. El innen. Messzire. Bárhova.
A sírás elképesztő erővel folytogatott, alig sikerült visszatartanom a zokogást.
Egy ideig figyeltem a külvilágra, de ahogy egyre jobban zúgott a fejem, abba hagytam. Már nem érdekelt a környezetem. Az egyik gondolatom követte a másikat, szóval már nem is figyeltem, hogy merre tartok.
A kezdeti dühöt és kétségbeesést felváltotta a zsibbadás, mintha egy burokban lennék, ahhol már nem érzek semmit.
Érzéstelenítő a lélek fájdalmára? Tudtam, hogy egyszer véget ér ez az álapot, de ki akartam élvezni.
Fogalmam sincs, mióta róttam az utcákat, a kábulatomból a felkapcsolódó lámpák fényei ébresztettek fel. Meglepődve néztem körül.
-Már ilyen késő lenne?-motyogtam magamban. Kotorászni kezdtem a kabátom zsebeiben a telefonom után. Mindegyiket kiforgattam, dezsebkendőkön és azon az átkozott boritékon kívül mást nem találtam.
-Franc!