Sajnálom, hogy megvárattalak...

Sajnálom, hogy így megvárattalak. Biztos sokat vágyódtál, bár akkor még nem ismertél. Érezted, hogy jövök, közeledek, reménykedtél, hogy egyszer egymásra találunk.

Megvallom, ha hamarabb összefutottunk volna, nem az az ember állt volna előtted, akit ma itt látsz. Nem szerethettél volna igazán, mert az a valaki nem én voltam. Csak a múlt árnya, amit levetettem magamról, hogy teljes valómban tündökölhessek.
Most, hogy rám tekintesz, remélem megérte várnod rám. Igyekszem, hogy büszkén állj mellettem, és azt mondd: „Igen, Ő az enyém, és soha nem adom másnak. Küzdök érte, ha kell.”

Remélem, az évek alatt, amíg távol voltunk, külön csiszolódtunk, hogy amikor eljön az időnk, akkor kiegészítsük egymást, sikerült annyit változnom, hogy önszántadból válassz engem.
Vannak rossz tulajdonságaim, de azt mondod, „és? Kinek nincs?” Elfogadsz olyannak, amilyen valójában vagyok, még ha nem is vagyok a legtökéletesebb gyöngyszem ebben a hatalmas óceánban.
Néha sétáló katasztrófának érzem magam, de te átkarolsz, és azt mondod, csak te vagy az egyetlen, aki képes kontrollálni, vigyázni rám.
Te vagy az egyetlen, aki úgy néz rám, mintha én lennék a világ egyik csodája, ettől meg elolvadok.
Gondoltad volna néhány éve, hogy így végződik a történetünk? Mert habár hosszú ideig nem voltunk részesei egymás életének, de egy közös könyvünk van, aminek már a tartalom jegyzékében is meg voltunk írva egymásnak, csak sietve átlapoztuk.

De mindegy is, az a múlt.
Csak remélni tudom, hogy a legjobb önmagamat tudom adni neked, amikor találkozunk, és észreveszel.

Erről a Sum 41-tól a Walking Disaster című szám jut eszembe:

„I will be home in a while
You don't have to say a word
I can't wait to see you smile
Wouldn't miss it for the world”