Változások küszöbén

Sok változás történt mostanság velem, néha nem győzöm kapkodni a fejem. Ezért is vannak nagy kihagyások 2 bejegyzés között, sorry. Amikor tétlenség van, akkor nincs mit mondanom, amikor pedig felhalmozódnak az események, akkor nem tudom eldönteni, hogy mit írjak le. Jelenleg ez utóbbiról van szó, ezért is veszem sorra a dolgokat most.

Kezdem a múlttal, ami lezárásra vár.
Először annyit megosztok, hogy idén szerzem meg a 2. szakmámat (legalábbis ha a gondviselés is úgy akarja), és mivel új rendeletet hoztak, ezért csak esti tagozatra járhatok. Ez eleinte zavart, de mára már megbékéltem vele. Szóval ezen a képzésen ismertem meg egy csajszit, aki tök szimpatikus, rendkívül humoros, ami a szívén az a száján típus. Falusi lány, akin meg is látszik, de nem rossz értelemben, hanem "cuki" módon. Az élet úgy hozta, hogy a padtársam lett, amit persze nem is bánok. Vele eset meg ez a sztori.
Gyakran sztorizgattam neki, aztán feltünt neki valami, és rá is kerdezett. Nekem nem esett nehezemre beszélni róla, hiszen már hozzászoktam. Megkérdezte, hogy miért nem beszélek soha az anyámról. Próbáltam kedvesen válaszolni, nehogy kiakadjon, de nem jött össze...
Elmondtam neki, hogy meghalt 2004-ben, 12 éves voltam akkor. Én már hozzá szoktam a hiányához, de akkor nagyon rossz volt ránéznem a lányra. A szeme könnyel telt meg, elszégyelte magát, pedig ezt próbáltam elkerülni, de egy ilyen dolgot nem könnyű tálalni. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem tudhatta, nem járok táblával a nyakamban, hogy mindenki tudtára adjam.
Nem szoktam hamar megosztani senkivel, mert nem szeretem azt, ha sajnálnak, nem, rühellem ha sajnálnak. Bevallom, annak idején nagyon rossz volt, de kinek nem lenne az? Nem fogom ezt kihasználni, hogy manipuláljak másokat, pedig láttam már nem egy példát erre...
Mindegy, a lényeg, hogy megnyugtattam a csajszit, most már tudom, hogy nagyon mélyérzesű és kedves. Ilyen emberekkel szeretném körbe venni magam,és örülök, hogy megismertem :)

Egy másik esemény, amely nem jött olyan hivatlanul, mint az előző:
Nemrég véget ért a kapcsolatom. Egy év és 3 hónapig tartott. Mielőtt még valaki megjegyzi, hogy most jön az ömlengés, előre leszögezem: Én vetettem véget neki. Több okom is volt, talán a legsúlyosabb az, hogy részemről elmúlt az érzés, átszelidült barátsággá a végén. Így nem lett volna értelme folytatni, és gerinctelenség is lett volna. Ő szeretett engem, mindent beleadott a kapcsolatba, de én nem tettem ezt. Már zavart az, hogy akár mennyit ad magából, én nem tudom méltón viszonozni, ahogy megérdemelné. Nem fogok védekezni, jobb embert érdemel nálam, olyat, aki kincsként becsüli meg. Amikor ez tudatosult bennem, hogy ennyire egyenlőtlen a kapcsolat, döntöttem. Hozzá teszem, nem érte hideg zuhanyként, már sejtette akkor, amikor én csak ismerkedtem ezzel a gondolattal. Látta rajtam, az arcomon, a gesztusaimból, hiába voltam kedves, figyelmes és hiába csókoltam, valahol bennem valami megváltozott. Erre a fordulatra egy bulin eszméltem rá. Nem tudtam ellazulni mellette, olyan idegennek éreztem, hogy az már zavart. Csak a megszokás tartott össze minket, lehet hogy ő is érezte,de lehet hogy csak később fog ráeszmélni. Akkor olyan hihetetlen bűntudatom támadt, mint még soha!

Másnap kikísértem a buszmegállóba, bár nagyon ki szerettem volna mondani a végszót, nem tettem. Egy barom állatnak éreztem volna magam, ha úgy küldöm haza, hogy "Helló, szia, többet ne gyere vissza". Távkapcsolat volt, hetente egyszer találkoztunk (először azért mert nincs munka = nincs pénz, aztán amikor meg volt meló, akkor meg azért), ezért 1 hetet vártam arra, hogy elmondjam neki. Telefonon, e-mailben nem akartam szakítani, egy olyan jó ember, mint ő, nem érdemel ilyet, sőt, egyáltalán senki sem érdemli meg az ilyen bánásmódot. Addig örlődtem, formáltam magamban a szavakat, hogy minden kérdésre megtudjam adni neki a választ. Azt akartam, hogy le tudja zárni magában, és hiába nehéz, de tovább tudjon lépni. Röviden: próbáltam kevésbé szaralak lenni, bár még mindig annak érzem magam. Elmondtam neki, megbeszéltük, hogy barátok maradunk (persze a tudtára adtam, hogy minden rajta áll, nem erőltetem), ennyi a sztori.

Mindenki biztosított, hogy a lehető legtisztábban szakítottam, ne érezzem szarul magam. Ez volt az első alkalom, hogy én mondtam csődöt, szóval ismertem már a másik oldalt, tudtam, hogy az a legjobb, ha öszinte leszek. 

Hogy most pacsit adnátok, vagy elsüllyesztenétek, az a ti dolgotok, úgy próbáltam intézni, hogy jó legyen Neki, hiába nem szeretem páromként, de a tűzbe tenném érte a kezem.
Most tartom a kellő távolságot, csak ha keres, akkor jelentkezem, teljesen ráhagyom a döntés jogát, bár még mindig furcsa, hogy nincs már jelen aktívan az életemben, de tudom, hogy jól döntöttem, és ez nem egy kapuzárási pánik vagy "önfeláldozás" a részemről.

Ez az új szabadság most semleges, nem rossz, de nem is jó vagy felszabadító. Persze azért nem mondok le a Szerelemről, előbb-utóbb megtalálom a "lélektársamat", de nem fogok hazudni, addig sokat kell még fejlődnöm. Ezért is veszem a kezembe a dolgokat, de előbb saját magammal kell elszámolnom.

Már várom az eredményeket, de előre tudatom, nagyon sok hibám van. Később erről is részletesen beszélek, de most fáradt vagyok.

Jó éjt!