Megbocsátás = feloldozás?

Az önszeretet művelése során eszembe jutott valami. Igazából voltak olyan helyzetek az életemben, amikor szintén előkerült ez a téma, de akkor inkább gyorsan túl akartam lendülni felette, mondván: "Ez a múlt, már úgy sem tudok mit kezdeni vele."

Korábban kérdeztem magamtól, miért van ez, miért vagyok ekkora jégkirálynő, aki a távolból nézi az embereket, mert nehezen tud közösködni velük. Igen, ez a helyzet, vagy legalábbis volt. Régebben gyakran figyeltem a többieket, nem értettem, mit miért tesznek, mi a jó nekik abban, hogy pl. olyanok ölelgetik egymást, akik a legszívesebben hátba szúrnák a másikat, kibeszélik egymást, és persze olyankor én voltam a lelki szemeteszsák. Sok olyan titkot őrzök, vagy őriztem valaha, amit útközben már elfeledtem, általában az ilyen helyzetekből származtak.

De nagyon elkanyarodtunk, visszatérve a lényeghez, kellett valami, ami ehhez a tudat állapothoz juttatott.

Elég, ha annyit mondok: lelki bántalmazás, szekálás,

Persze szerencsére nem akkora mértékben, mint a mai fiatalok szokták egymást bántani az iskolákban, de akkoriban ez is betett nekem.

Képzeljetek el egy általános iskolát, olyan helyet, ami eléggé nyugodt, és csak néhány konfrontáció történik. Még ha történtek is, nem abban a közegben voltam jártas, ahol ezek megestek. Ha volt, akkor biztos az utcán intézték, vagy nem tudom. Minden esetre nem volt semmi nehézség a matek órákon és a iskola körüli futtatáson kívül.

Ahova én jártam, ott nem volt olyan, hogy picsagatya, miniszoknya, festett haj és körmök, és nem hordtak a srácok sem fülbevalót.

A csajokkal összetartóak voltunk, csak öten voltunk az osztályban, így elbohóckodtunk a szünetekben. Nem voltunk azok a sminkelős fajták, bár néha én próbálkoztam vele. Nem is igazán volt rá szükségem, volt néhány udvarlóm és annyi elég is volt.

Hetedikes voltam, amikor jött egy új osztálytársunk. Egy nem túl magas, felfelé zselézett hajú fiú, aki fülbevalót hordott. Nem gondoltam semmit róla, hisz nem ismertem, de ő valamiért mégis utált.

Elég jó tanuló voltam, főleg angolból, ahol általában évvégén lefeleltem az egész könyvből, hogy megkapjam az ötöst. Az egyik ilyen alkalommal történt az eset. Válaszoltam a tanár kérdésére és megdicsért. Ekkor hátulról megszólalt egy hang: "Bárcsak felakasztaná magát..." Ez meglepett, de igyekeztem nem törődni vele.

De egy dolog az, hogy nem próbálsz figyelni rá, más pedig az, hogy minden igyekezetükkel próbálják a képedbe nyomni, úgy hogy ne is felejtsd el egyhamar.

 Ezek után jöttek azok a bizonyos játszmák. Mivel elég menő fiúnak számított, a legtöbb srác kiskacsaként leste minden tettét, és sajnos utánozták. Ez szerencsére verbális bántások voltak, de a fejlődő léleknek ez is nagyon megterhelő és kifordítja a sarkaiból az általa ismert világot.

 Folyamatosak voltak a szóbeli bántások, alig telt el nap anélkül, hogy vagy ő, vagy valamelyik pribékje nem csúnyázott, szörnyetegezett vagy mutánsozott volna le.

Régebben nagyon szerettem focizni, de amikor az embert folyton durván lelökik a pályáról, utána már elmegy tőle az életkedv. Bevallom néha a halál gondolata is megkörnyékezett. De próbáltam mosolyogni, mert tudtam, hogy azt gyűlölné.

Ő persze nem vette komolyan az egészet. Miért is tenné, hiszen neki csak vicc volt az a két év, amitől igazi lelki nyomorékká váltam. Most biztos tovább éli a mindennapi életét, semmi gondja... Ezt gondolja a pesszimista énem.

Ha van karma, akkor úgyis visszaadja neki azt a bántást, amit velem és lánytársaimmal tett. Ezt akarom hinni. Mi mást tehetnék? Keressem meg és tálaljak ki az akkori érzéseimről. Ugyanazt tenné, mint akkor. Mosolyogna, bocsánatot kérne aztán tovább menne. Gyakran megjátszotta ezt akkoriban is. Először még hittem neki, de hamarosan jött az újabb fricska tőle, ami csak még mélyebbre húzott. Ezért félek az emberektől, mert nem tudom, mit kapok tőlük legközelebb. 

Hinni akarom, hogy visszagondolva, felnőtt fejjel bánja az egészet, de mivel annyiszor láttam a hamis vigyorát, csak kételkedni tudok ebben.

Mit tehetnék? Amint az önszeretet gyakorlásával kezdtem el a gyógyulást, ezek a régi emlékek ugrottak be. Ez is a gyógyulásom része, jól tudom, de vajon hogy kéne ezen túllépnem? Végleg. Úgy hogy többet ne is akarjak ezzel foglalkozni. Ne is kelljen.

Megbocsátás = feloldozás?

Jelenleg azon fáradozom, hogy végleg megbocsássak neki, meg magamnak is, hogy hagytam eddig elfajulni a dolgokat magamban. Mert hagytam. Elfelejtődött, és a tudtomon kívűl tovább burjánzott bennem megfertőzve mindent. A lelkemet. A gondolataimat. Visszagondolva elég fárasztó volt az utam, a lelkemet pedig nagyon öregnek érzem. Mégis járna nekem a nyugdíj... De nem azokért az időkért. Mert akkor és ott lefagytam. Nem fejlődtem tovább. Csak figyeltem és kész. Utána meg minden haladt tovább és nekem fel kellett vennem a nyúlcipőt, hogy tartsam az iramot a többiekkel. Ebbe fáradtam bele igazán, a sok egyszerre érő ingerbe, ami akkoriban ért. Kicsit nehéz megemésztenem, hogy egy ilyen hosszan elhúzódó helyzetbe egy ember rángatott bele.

Furcsállhatjátok, miért is írom le ezeket a sorokat. Mondjuk úgy, hogy ez is a lelki gyógyulásom egyik lépcsőfoka, és valóban. Miután leírtam a fájdalmat, most csak ürességet érzek. Azt a jó fajta ürességet. Mint amikor előtted van egy kis, üres könyvecske. A tapintása puha, az illata új és csábító. Csak arra vár, hogy belevésd a gondolataidat.

Remélem a nekem kijelölt utamon haladok és sikerül ezt az akadályt is legyőznöm. Szeretnék lélekben erősebb lenni, nem az a sírós-pityogós, mint aki voltam.

Mert minden nőben van egy Istennő, a szerencsésebbek hamar rálelnek, de vannak, akiknek még pedálozniuk kell hozzá :)

Isten veled régi Én, a bennem élő Istennő születőben van.