Prológus

Dragon Age - Ments meg!

Prológus

   -Ha annyira menni akarsz, hát menj! - Rá sem bírtam nézni.
-Nem tartalak vissza…
Éreztem, hogy megérinti a vállam, de ösztönösen elhúzódtam tőle.
-Rosie…
-Nem! Nem érdekelnek a kifogásaid! Eleget hallgattam már… most pedig tűnj el!
David mögém lépett és át akart karolni, de kitéptem magam a karjaiból.
-Nem, ezzel most nem mész semmire!
-Rosie, félreérted a dolgokat…
-Nem, te nem érted azt, hogy „tűnj el”!
Szembefordultam vele, hogy lássa a komolyságomat, de kezdtem elbizonytalanodni.
Ne, ne kezd megint! Mindig te hátrálsz meg, ne légy többet „nyuszi”!
Igyekeztem a rendíthetetlen, magabiztos nő képét nyújtani, de látva a kölyökkutya nézését, tudtam, hogy már nem sokáig tudom tartani az álcámat. Éreztem, hogy könny szökik a szemembe.
Valamit tennem kell, mielőtt még olyat teszek, amit megbánok.
-Jó. Ha te nem, akkor hát én!
Felkaptam a kabátot a székemről, és úgy rontottam ki az ajtón, mintha kergetnének.
Utánam kiáltott, de nem érdekelt.
Először akkor néztem hátra, miután utat törtem a diákok között és kijutottam a kollégiumból. Sokan furcsán néztek az akcióm után, de valahogy most nem izgatott. Nem láttam a tömegben. Úgy tűnik nem követett, ezért hálás voltam neki… ezért az egyért.
Igyekeztem lenyugtatni magam, miközben átsiettem az egyetemünk terén. A sírás kerülgetett, én pedig próbáltam minden erőmmel visszatartani a kitörni akaró zokogást. Ahogy ismertem magam, ez hamar bekövetkezhet.
Még gyorsabbra vettem a tempót, nem is tudom, miért. Jelenleg semmire sem tudtam a választ.
Minél távolabb, annál jobb, döntöttem el.
A gondolataim eléggé lekötöttek, szóval nem is figyeltem, hogy merre tartok. Nem érdekelt a külvilág, sem a mellettem elhaladó emberek. Úgy éreztem, mintha egy burokban lennék, ahonnan nincs esélyem kijutni. Viszont ez most nem zavart. Sőt, minél mélyebbre akartam süllyedni benne. Jól esett ez a zsibbadás, mintha érzéstelenítőt kaptam volna a fájdalomra. Tudtam, hogy ez is véget ér, de elhessegettem ezt a gondolatot.
Ebből a kábulatból csak a felkapcsolódó lámpák fényei ébresztettek fel.
Meglepődve néztem körbe.
-Már ilyen késő lenne? – motyogtam, és elkezdtem kotorászni a kabátom zsebeiben a telefonom után. Mindegyiket kiforgattam, de zsebkendőkön és azon az átkozott borítékon kívül nem találtam mást.
-A fenébe…- sóhajtottam.
Elgondolkozva néztem vissza oda, ahonnan jöttem.
Már nem mehettem vissza. Nem tudtam a szemébe nézni, ezek után nem.
Már a gondolattól is a torkomban dobogott a szívem. Megint idegesen szorongattam a borítékot.
Kényszeríttettem magam, hogy rápillantsak.
Ez volt a bizonyíték arra, hogy igenis igazam van, ebből kell erőt merítenem, hogy ne rohanjak vissza hozzá bőgve. Megbánóan és legyőzötten.
Ezt az egyet nem tehetem.
Eléggé gyűrött volt már, a várakozás Davidre kikészített.
Akkor egyszerre sok minden eszembe jutott. Ötletek, hogy mi legyen a boríték és David cuccainak a sorsa. Felgyújtani, tönkre tenni vagy kidobni…
Mit is mondhatnék, egy haragos nő igazán veszélyes tud lenni.
Végül egész végig az ágyunk szélén ültem, magamban érlelve és próbálva visszatartani a dühömet.
Magamban őrlődtem azóta, hogy megtaláltam a postaládánkban.
Nem volt cím, sem feladó rajta, amit furcsállottam is, ezért kibontottam.
Általában nyugodt vagyok, de amit benne találtam, teljesen felborított mindent.
Fényképek és egy rövidke levél volt, ami megrendített.
Davidet ábrázolták, másokkal együtt… félreérthetetlen helyzetben.
Igyekeztem elhessegetni az emléket, de nem volt ilyen egyszerű. Ilyenkor a sötét gondolatok a legfőbb ellenségeim.
Amikor hazajött, a képébe vágtam, de nem csak ezt. Az eddigi összes sérelmem feltört és a nyakába zúdítottam. Sosem éreztem még így megalázva magam, és ezt ő is tudta, ezért csak szótlanul tűrte a tombolásomat. Erre ő, a nagyszájú sem tudott mit mondani.
Mint egy kisgyerek, aki érzi, hogy rossz fát tett a tűzre, ezért majdnem megsajnáltam.
Szerencsére elég erős voltam, a lehetetlen helyzet ellenére is.
Miután végeztem vele, úgy éreztem magam, mint egy kiürült kagylóhéj. Megszabadultam azoktól a gondolatoktól, amik idáig mérgeztek, de utána ráébredtem arra, hogy mit is tettem.
A nyugalmat felváltotta a bűntudat, ami jogtalanul tört rám, de nem lennék én, ha nem így történt volna.
Nem tudtam megtagadni magam, még ilyen árulás után sem.
Remegni kezdtem, ezért gyorsan zsebre vágtam a kezeimet, így próbáltam uralkodni magamon és inkább tovább mentem.
Rengetegszer átgondoltam az egészet, fejben oda meg visszapörgettem az eseményeket.
Egy biztos: amit David tett velem, az undorító.
Megcsalt, hazudott és átvert. Ezt nehezen lehet lenyelni.
Később talán úgy fogom majd fel, mint egy leckét az élettől, de most a pokolba kívánok mindenkit. Túl friss seb ez a megbocsátáshoz.
Kezdett hűvös lenni, ezért még jobban összehúztam magam.
A testem fáradt, de az agyam tovább zakatolt.
David bűnössége nyilvánvaló, viszont néhány kérdés még megválaszolatlan maradt.
Ki és miért küldte a levelet?
Se cím, se név. Voltaképpen semmi fogódzkodóm sincs a megoldáshoz.
Csak egy cetli, amin ez áll: „Ezt látnod kell, Nyuszi!”
Nem sok segítség, mondhatom. A kézírást nem ismerem, szóval ezen sem indulhatok el.
Tudni akartam a szándékát, és hogy honnan származnak a képek. Egyszóval az igazságot akartam, még ha tömény és fájdalmas is.
Most rám férne valami tömény… szaladt át az agyamon. Hamarosan, de most nem. Így is eléggé összekuszálódott minden, egy rosszul időzített másnap nem hiányzik hozzá.
Ártani akart, vagy csak segíteni azzal, hogy rámutatott a valóságra?
Bármelyik ok áll is a háttérben, most nem vagyok olyan hangulatban, hogy értékeljem a „kedves” gesztust.
Az akaratom ellenére kihúzták a lábam alól a talajt, és bár a józan eszem üvölti, hogy ebből csak jó származik majd, de akkor is tudni akarom.
Most már nem tudom, mit várhatnék az emberektől, ezért olyat tettem, amit mások tennének a helyemben.
Felnéztem az égre, mintha csak kiolvashatnám az útmutatást a csillagokból, és vártam, hogy egy felsőbb hatalom megszólítson.